napok óta üres a fejem. egy-két kép tekeredik csak néha elő, cirádák, futónövények indái, plakátra való diszítőelemek. ezt leszámítva hűvös, tiszta pincekongásba ébredek és alszom el. de hiába ez a jó akusztika, a nyugalom, ha képtelen vagyok elkényelmesedni, ha nem szórakoztat az agyam, ráadásul a gitárhoz sem értek. csak befogadni tudnék most csendben, passzívan, de nem köt le a külvilág sem. beszélek, hozzám is szólnak, kérdezek, de a közlések ritkán mélyebbek a hétköznapoknál.

több inger kéne. és nem a hangerő-színkavalkád-illatár-betűinvázió-szédülés csomagból kérek. sőt. unom a zacskókat és a papírzsebkendőt is, vízpartra és pisztáciára sem vágyom. talán ha suttogva szidnának, ha fát kéne vágnom, ha fekete-fehér tömeg lennék, ha olajos harisnyát kéne felhúznom egy véreres lábra, ha rámégne a világ, ez az információs, fogyasztói, kockázati izé, majd lehúznák az egészet a bőrömmel együtt, ha megerőszakolnának, ha most rögtön tél lenne, ha mégjobban szorítana a tornacipőm, és megfagyna benne a kislábujjam. talán akkor.

van bérletem, megettem egy nagy adag kínai kaját, új bankkártyám lesz, freud olvashatatlan, éljen a gráfelmélet és az ötven éves helvetica.

nem. úgy döntöttem, nem lesz tudathasadásom.
inkább barkochbázzunk.
gondoltam.