pontosan emlékszem a kanapéra, melyre a montmartre egyik sikátorában bukkantunk. hogy az utcára tévedők kedvéért tették oda, vagy lomtalanításkor váltak meg tőle, nem tudtuk eldönteni, mert jóformán semmi baja nem volt, sőt kényelmes és takaros darabnak tűnt. fáradtan elnyúltunk a pirosmintás bútoron, jóízűeket kortyoltunk az illegálisan utcán fogyasztott roséból, melyet bornyitó híján a boulevard de clichy egyik cölöpjén nyitottunk ki. a közeli ablakból házibuli hangjai foszladoztak felénk, egyébként csend volt. a kihalt utcácskát elárasztotta az álmossárga párizsi fény. éjjel két óra lehetett. már legalább nyolc órája értünk a városba, de ekkor éreztem először (és az elkövetkező fél napban talán utoljára), hogy tényleg párizs (párizs!) vesz körül. legszívesebben reggelig a kanapén maradtam volna, hogy bonzsuhrra, biciklicsilingelésre, baguette-ropogásra ébredhessek.
de persze továbbálltunk, hogy a hátralévő pár órában felfedezzünk a városból egy keveset. részben sikeresen: a moulin rouge környékéről felmásztunk a sacré cœur-höz, meglestük a louvre-t, a notre dame-ot, sétáltunk a szajna partján, pár óra alvás után pedig bejártuk a sorbonne környékét. rue-ről boulevard-ra, avenue-ről passage-ra kerestem párizst. vadregényes utcácskákra, rejtélyes átjárókra, hívogató lépcsőházakra, kacér résekre, izgalmas arcokra vágytam, házakat akartam, melyekben szívesen laknék és sütnék palacsintát, teraszokat, ahol elgondolkodva kávéznék, folyosókat, ahol szívesen dohányoznék (ha). azt szerettem volna, hogy lehengereljen, elcsábítson és táncba vigyen a város, öltöztessen le, rúzsozza ki az ajkaimat, és bizseregjen végig az ereimben. ehelyett úgy éreztem, mintha fényképek közt sétálnék, és nem találnám azt, amit barthes punctumnak hív: a képnek azt a részét, amelybe kapaszkodni tudok, amely megsebez, megragad, jelent számomra valamit. időnként meglegyintett egy-egy pillanat (macska szaladt át az utcán, elbiciklizett mellettünk egy francia lány parfümillata, magával sodort valamelyik boulevard nappali forgataga), de csak a mintás kanapén tudott feléledni a hangulat, ami párizsról bennem él. a hangulat, ami egyben vágyakozás is. ady, kassák, picasso, vasarely, brassai, bertolucci és sok más számomra kedves alkotó párizsa iránti vágyakozás, áhítozás a forradalmi, a titokzatos, az esztétikus, az elvarázsolt, az egyszerre vad és finom után. szerelem valami távolból inspiráló, látatlanban hömpölygő, művészettel játszó hely iránt, mely oly sokakat vonzott és vonz ma is.
persze, türelmetlen vagyok, mit is vártam húsz órától? talán pont azért nem találtam párizst, mert annyira kerestem, pont azokat a perceket és helyeket kerültem el, melyek meggyőztek volna, és a kanapénál csak véletlenül futottam össze az álmaimmal. így viszont, hogy kielégítetlenül megmaradt, fel is élénkült bennem a párizsábránd és -szerelem. s egyelőre úgy rajonghatok budapestért, hogy még párizs sem volt képes überelni...
