fél hatkor fut be a villamosom a krisztina térre. még sötét van. vasárnap hajnal lévén a  munkások is alszanak, kevesen indulnak dolgozni, többnyire már partiképtelen magányos fiatalok utaznak az első járatokon, kábán, félálomban. rajtam kívül egy piros konverszcsukás fiatalember ül a 18-as villamos narancssárga fényében, alszik. én is lehunyom a szemem, de minden megállónál felriaszt az állomás nevét sipoló női hang. talán pont azért ilyen irritáló, hogy felébredjenek az álmodó utazók. hogy jófejségből gondoskodó-e a bkv, vagy a bliccelőket akarja-e megleckéztetni, nem tudom. mindenesetre minden lassításkor ellenőrzöm, megvan-e még egyetlen utastársam. vajon átaludta a célállomást? sajnos nincs energiám megbökdösni, mielőtt leszállok a hengermalom útnál.

6 előtt érek haza. mindenki hazautazott, ijesztően kihalt a kollégium, de már elviselhetőbb, mint 6 órával ezelőtt, amikor a városba menekültem a magányom elől. számban még a forraltbor és pest őszi íze, hajamban kocsmaillatok.

megnyugtat, hogy sötét van még. ágybaviszem az éjszakát, mintha nem sikerült volna megszöknie. mintha időben lefeküdnék, mint a rendesemberek.

ilyenkor mindig arra gondolok, hogy anyukám valamivel keletebbre talán most kezdi napját. talán most ébred, de az is lehet, hogy már az első cukor nélküli kávéját iszogatja, halványlilás köntösében, ölében a macskánkkal. bár szeretek ezzel a képpel elaludni, mégis mindig bűntudatom van az ilyen hajnalokon. hisz a szeptemberi sötét sem rejti el édesanyám végigdolgozott óráit, a konyhában töltött évtizedeket, a hajnalban elkészített ebédeket, s a sok-sok szeretetet és áldozatot, melyeket már akkor almás süteménybe sütött, amikor mi mind mélyen aludtunk.