nagymamám halála fehér. hiába gyászruhák, sötét koporsó, reverenda. butaság az egész. a tény, hogy meghalt, számomra tiszta, természetes, fehér. olyan, mint a haja, amit az utóbbi időben már nem is festetett natasával, az egyre zsugorodó fodrásznővel, olyan, mint a fülbevalójában az igazgyöngy, olyan, mint nagypapám fekete gyászjelentése alatt az ánégyes papír, amit rendületlenül terjeszt a világban. a nagy fehérségen csak piros és sárga folt esett. a nagymami nélkül üresen tátongó piros fotelé, és az aranyesőé, mely immár nélküle bontogatja decemberi szirmait a kávézószoba melegében.

nagymamámat róna margitnak hívták, bár senki nem nevezte így. pedig a margit gyöngyöt és világosságot jelent. ő mégis babi néni volt, lilike, nagymami és muter.  83 évet élt, s az ebből közös húsz alatt mindössze egyszer láttam sírni: amikor kosztolányi üllői-úti fáit olvasta fel nekem. én még kicsi voltam nagyon. akkor nem értettem, most ez a legszebb emlékem róla, az egyetlen, amiben megtalálom önmagamat is. a színek végleg összeadódtak, most fehér.

Kosztolányi Dezső:

Üllői-úti fák

Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.