- 1962 - 2007 -
hosszas betegeskedést követően október harmadikán elhunyt Jankovics Mária, ungvári ipar- és textilművész, grafikus.
Marika néni az Ung partján élt, a Pincesor utca és a Hangos utca sarkán. előbbi azért nevezetes, mert nagymamám - állítása szerint - már első ungvári látogatásakor beleszeretett ebbe a kanyargós, macskaköves utcába. majd egy háborúval, s évekkel később a pincék fölé költözött nagypapámmal. tudatosan-e, vagy sem, de ezzel megalapozta a csodautca generációkon is átívelő szeretetét, fontosságát: nagybátyám, apu, később a bátyám és én iskolás korunkban minden nap megtettük a pincék őrizte utat, beletaposva gyerekkorunkat az egyetem, a botanikus kert, a szilvafák és (esetemben) a grafittivel tarkított falak közt húzódó lejtőbe.
Jankovicsék háza ennek a lejtőnek az alján barnul-sárgul, ablakaiban batikolt függönyökkel, a nemes selymek mögött pedig barátságos, mosolygós családdal. nyolc-tíz éves koromban ide jártam rajzórákra. a felnőttek minden kényszeres, illetve elvakult dícsérete ellenére arra is itt jöttem rá, hogy nem sok tehetségem van a festőművészethez. éppen ezért sokszor kelletlenül vonultam végig délutánonként rajzmappámmal a Pincesor utcán. s bár az ecseteket nem sikerült megszelídítenem, a kreativitásom mindenképp fejlődött a tornyos házban. itt tanultam, hogy ha díszítésről van szó, bármi felhasználható, itt szoktam rá a tárgyak szabad átalakítására is. Marika nénitől kaptam az első alkoholos filcemet (kék volt), nála éreztem először az olajfesték illatát, és igaz, hogy a művésznő rámerőltettet stílusában, de itt alkottam először.
aztán felhagytam a rajzórákkal. a sarokház mellett elhaladva még évek múltán is volt bennem némi bűntudat emiatt. kerültem a festőnőt, valahogy úgy éreztem, cserben hagytam.
tavaly a kollégiumba költözve a Pánsíp egykori illusztációival, képeslapokkal, fotókkal díszítettem a falamat. Marika néni már akkor is betegeskedett. anyu gyakran látogatta, vele üzentem meg neki, hogy számos grafikáját bluetackre aggattam budapesti szobámban. azt válaszolta, hogy ezesetben muszáj meggyógyulnia...
Marika néni az Ung partján élt, a Pincesor utca és a Hangos utca sarkán. előbbi azért nevezetes, mert nagymamám - állítása szerint - már első ungvári látogatásakor beleszeretett ebbe a kanyargós, macskaköves utcába. majd egy háborúval, s évekkel később a pincék fölé költözött nagypapámmal. tudatosan-e, vagy sem, de ezzel megalapozta a csodautca generációkon is átívelő szeretetét, fontosságát: nagybátyám, apu, később a bátyám és én iskolás korunkban minden nap megtettük a pincék őrizte utat, beletaposva gyerekkorunkat az egyetem, a botanikus kert, a szilvafák és (esetemben) a grafittivel tarkított falak közt húzódó lejtőbe.
Jankovicsék háza ennek a lejtőnek az alján barnul-sárgul, ablakaiban batikolt függönyökkel, a nemes selymek mögött pedig barátságos, mosolygós családdal. nyolc-tíz éves koromban ide jártam rajzórákra. a felnőttek minden kényszeres, illetve elvakult dícsérete ellenére arra is itt jöttem rá, hogy nem sok tehetségem van a festőművészethez. éppen ezért sokszor kelletlenül vonultam végig délutánonként rajzmappámmal a Pincesor utcán. s bár az ecseteket nem sikerült megszelídítenem, a kreativitásom mindenképp fejlődött a tornyos házban. itt tanultam, hogy ha díszítésről van szó, bármi felhasználható, itt szoktam rá a tárgyak szabad átalakítására is. Marika nénitől kaptam az első alkoholos filcemet (kék volt), nála éreztem először az olajfesték illatát, és igaz, hogy a művésznő rámerőltettet stílusában, de itt alkottam először.
aztán felhagytam a rajzórákkal. a sarokház mellett elhaladva még évek múltán is volt bennem némi bűntudat emiatt. kerültem a festőnőt, valahogy úgy éreztem, cserben hagytam.
tavaly a kollégiumba költözve a Pánsíp egykori illusztációival, képeslapokkal, fotókkal díszítettem a falamat. Marika néni már akkor is betegeskedett. anyu gyakran látogatta, vele üzentem meg neki, hogy számos grafikáját bluetackre aggattam budapesti szobámban. azt válaszolta, hogy ezesetben muszáj meggyógyulnia...
