sajnálom a nagy csendet. képtelen voltam. képesség és gyakoribb frissítgetés most itt.

sok volt mostanában a konkrét dolog, ha kicsit jobban kitapogattam a végtelent, akkor jövök.

boldog ibolyamarcipán napot.

rákaptam a stop motion videókra.

ez a kettő a kedvencem, jól esnek a szememnek (:

Her morning elegance (music by Oren Lavie)

 PES : Western Spaghetti

p {egykori osztálytárs, elsősként állítólag szerelmes voltam belé. én nem emléxem ilyesmire}  megkért minket {én + v és k, egykori osztálytársak, göndörhajú barátnők}, hogy kísérjük el turkálóba. a részegpiacon kezdtük szombat délelőtt. előtte álmos espresso a petőfi téren, sok tejjel, két cukor. majd felültünk négyen a rozoga hármas marsrutkára és eldöcögtünk a hrusevszkij utca szocreáljáig. azt hiszem, a körforgalom és a piac nélkül teljesen élettelen lenne ez a szögletes világ. így is nehéz beletörődnöm, hogy valóságos emberek élnek az apró, egyforma négyzetmétereken. 

< az ungvári részegpiac {pjánéj bázár} akár turistalátványosság is lehetne. persze, nem képeslap-turistáknak való hely ez, hanem azoknak, akiket a kötelező látnivalókon kívül vonzanak az eldugottabb utcák, a gettó, a lepusztult házak, a cigánytelep, az aluljáró is. akik részt akarnak venni a város anyagcseréjében, látni hová kerül a gondos polgárok mocska, hol a dolgok fonákja, mi van az isten háza mögött. a részegpiac anyagcsere, mocsok és fonák a javából. isten háza sincs messze (a háta még annál is közelebb). a pénzedért itt nem csak árut kapsz, de panaszt, áldást, közhelyet, jótanácsot, hátpaskolást és kitartó influenzát is. hangos falusi ruszin nők és férfiak fagyoskodnak vodkagőzben, kínálva szegényes termékeiket: túrót, kötött zoknit, kökényt, cukros nyalókát. a nagypályások lelketlenebbek náluk, és - törvényszerűen - jobban is fáznak kínai áruikon trónolva. szerencsétlen, őszinte valóság. hiába mínusz 8 és gazdasági válság, a részegpiac pezseg, mozog, zenél. sőt. ez volt az a hely, ahol a 85-ben bevezetett alkoholtilalom idején is csurrant-cseppent némi szesz, innen a név is: ha valaki részeg volt, feltehetően a városzéli piacon járt. >

vacogva turkáltunk a piac hatalmas használtruha részlegén. a vakító napsütésben jól látszott a ruszin nők ránca, a nagypályások fázós lelke, kopottak voltak a tarka ruhák,  szemetes az éjszaka lehullott hófehér. nem vettem semmit (drágállottam a használt holmikat), csak két cukros nyalókát egy öreg bácsitól.

a másik turkálóba taxival utaztunk közvetlenül a piac mellől. megérte, négyünknek majdnem annyiba került a jázminillatú háztólházig, mint a koszos várnikellrá marsrutka a piac felé; majdnem annyi volt, mint a sárga kacsás és a piros virágos nyalókáim ára, amiből a ruszin bácsi legalább 3 felest leguríthatott, hogy kibírja estig az ukrán telet. remélem, ő is ült már illatos taxiban, fáradtan hátradőlt, és bódult bajuszával forgott, forgott a körforgalom.

nagymamám halála fehér. hiába gyászruhák, sötét koporsó, reverenda. butaság az egész. a tény, hogy meghalt, számomra tiszta, természetes, fehér. olyan, mint a haja, amit az utóbbi időben már nem is festetett natasával, az egyre zsugorodó fodrásznővel, olyan, mint a fülbevalójában az igazgyöngy, olyan, mint nagypapám fekete gyászjelentése alatt az ánégyes papír, amit rendületlenül terjeszt a világban. a nagy fehérségen csak piros és sárga folt esett. a nagymami nélkül üresen tátongó piros fotelé, és az aranyesőé, mely immár nélküle bontogatja decemberi szirmait a kávézószoba melegében.

nagymamámat róna margitnak hívták, bár senki nem nevezte így. pedig a margit gyöngyöt és világosságot jelent. ő mégis babi néni volt, lilike, nagymami és muter.  83 évet élt, s az ebből közös húsz alatt mindössze egyszer láttam sírni: amikor kosztolányi üllői-úti fáit olvasta fel nekem. én még kicsi voltam nagyon. akkor nem értettem, most ez a legszebb emlékem róla, az egyetlen, amiben megtalálom önmagamat is. a színek végleg összeadódtak, most fehér.

Kosztolányi Dezső:

Üllői-úti fák

Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

ideje reagálnom bdk játékmeghívására, miszerint hét titkomat kell megosztanom a nagy internettel. íme:

- szeretném, ha hat lábam lenne

- a szüleimet rajongásig szeretem

- már csókolóztam lánnyal

- nem láttam se a csillagok háborúját, se a forest gumpot

- időnként én is a medencébe pisilek

- egyszer szeretnék valami nagyot, de legalábbis újat letenni a világ asztalára

- de mivel imádok kételkedni, nem hiszek abban, hogy ez bármikor is sikerülhet

a játékot passzolnom kell 7 másik blogolónak, ti vagytok azok:

veletlenulse, tucatnev, szivarfa, dajkem, balu és a sama írói (az utóbbi minimum 4 :)

írjátok meg 7 titkotokat, linkeljetek be engem, hívjatok meg 7 másik embert, utána meg egyetek banánt.

furcsa hely az uszoda. ráncok, háj, bőrhibák, varratok, szőr, klór,  csúszós műanyag úszósapka. mindenkit megbámulhatok gátlástalanul, természetessé válnak a hétköznapok rejtegetett testrészei, eszközzé a test, átlagossá a szépséghiba. a női öltőzőben ide-oda járnak a combok, nesztelenül lógnak a mellek, húsok csapódnak egymáshoz lazán. zuhany, testápoló, harisnya és hajszárító követi egymást szüntelen. nem tudom hová tenni a sok ismeretlen testet, mely kendőzetlenül sétálgat a kopott faszekrénykék között, nem tudok mit kezdeni a ritmusos, monoton fröcskölésbe lendülő kezekkel, nem értem a kamrában üldögélő bizalmas izzadókat sem. meglep, hogy ilyen könnyű ruháinkkal együtt levetkőzni az utca mesterkélt normáit, hogy elhisszük, hogy senki nem pisil a medencébe, és hogy van kedvem újra és újra résztvenni a hideg csempén zajló, nedves és kissé nevetséges rituáléban, s csak annyiban vagyok lázadó, hogy meleg sapkát veszek fel hajszárítás helyett.

sose kellett volna szociálpszichológiát tanulnom. mióta tudom, mi a szerep, egyre többször kerülök szerepválságba.

(de legalábbis tudom, hogy hívják.)

fél hatkor fut be a villamosom a krisztina térre. még sötét van. vasárnap hajnal lévén a  munkások is alszanak, kevesen indulnak dolgozni, többnyire már partiképtelen magányos fiatalok utaznak az első járatokon, kábán, félálomban. rajtam kívül egy piros konverszcsukás fiatalember ül a 18-as villamos narancssárga fényében, alszik. én is lehunyom a szemem, de minden megállónál felriaszt az állomás nevét sipoló női hang. talán pont azért ilyen irritáló, hogy felébredjenek az álmodó utazók. hogy jófejségből gondoskodó-e a bkv, vagy a bliccelőket akarja-e megleckéztetni, nem tudom. mindenesetre minden lassításkor ellenőrzöm, megvan-e még egyetlen utastársam. vajon átaludta a célállomást? sajnos nincs energiám megbökdösni, mielőtt leszállok a hengermalom útnál.

6 előtt érek haza. mindenki hazautazott, ijesztően kihalt a kollégium, de már elviselhetőbb, mint 6 órával ezelőtt, amikor a városba menekültem a magányom elől. számban még a forraltbor és pest őszi íze, hajamban kocsmaillatok.

megnyugtat, hogy sötét van még. ágybaviszem az éjszakát, mintha nem sikerült volna megszöknie. mintha időben lefeküdnék, mint a rendesemberek.

ilyenkor mindig arra gondolok, hogy anyukám valamivel keletebbre talán most kezdi napját. talán most ébred, de az is lehet, hogy már az első cukor nélküli kávéját iszogatja, halványlilás köntösében, ölében a macskánkkal. bár szeretek ezzel a képpel elaludni, mégis mindig bűntudatom van az ilyen hajnalokon. hisz a szeptemberi sötét sem rejti el édesanyám végigdolgozott óráit, a konyhában töltött évtizedeket, a hajnalban elkészített ebédeket, s a sok-sok szeretetet és áldozatot, melyeket már akkor almás süteménybe sütött, amikor mi mind mélyen aludtunk.

barátnőimmel, egykori osztálytársaimmal sorra betöltöttük nyáron a huszadikat. bárki bármit is mond, ijesztő ez így. jönnek az I-k, a V-k, az X-ek, aztán az L, meg a többi: ránktelepszik az egész római számrendszer, az öröklét egyre elképzelhetetlenebb, a menstruációs görcsök egyre ritkábbak. nem nyugtat meg kellőképp az sem, hogy valami egérmájban megállították a sejtek öregedését, s hogy állítólag a petefészkemben sokkal több pete lakik, mint amennyi a várható élettartamom (bahh..) alatt kibújhat onnan. fokozza az izgalmakat, hogy imádkozni nem szokásom, ráadásul tuti vízér fölött van az ágyam, mert délutánonként szeret itt aludni a macska.

az élet valószínűleg belátható, csak legyen, aki megtanít az emberiség idejénél rövidebb távra tervezni.

...

alább kétszer két húszéves lány (ez így már 80!) enyhén warholosítva, s a táska melyet vlaszta barátnőm (a képeken a lila, illetve zöld árnyalatban) boldogszületésnapja alkalmából kapott tőlem (a sárgakéktől) némi színezgetést, vasalgatást követően.

= = =

lassan teljesen meghódít google úr. a gmail-addikcióm már régóta krónikus, rákaptam a readerre, használom a picasat, az analytics-ot, állandóan sms-t kapok a calendartól, és nincs mit tenni, első körben igazán meggyőző a chrome is. ügyes. tetszetős. tágas. olyan jól érzem benne magam, hogy gondoltam, meg is írom. mert mi más lenne ez, ha nem blogtéma.

netfüggés? áádehogy.

rájöttem. azért szeretek egyedül filmet nézni, mert nem szólok közbe folyton.

na, mostmár elég legyen ebből a belefásulós esőből! nem vagyunk mi anglia.

zsörtölődni (néha) jó.

egy évvel, hét hónappal és egy nappal ezelőtt akkora péntek volt, hogy csak na. vacskamati éppen ekkor lélekszakadva szaladt a körúton. időnként átugrott egy pocsolyát, megkerült egy villamost, keresztülloholt egy turistacsoporton. rohant, száguldott, tepert. és mindenek előtt: lihegett, mert a kondija nem volt már a régi. de muszáj volt megerőltetnie magát, mert valami olyan történt a négyszögletű kerek erdőben, hogy juj! még szerencse, hogy nyitva volt a kapu és nem kellett felcsöngetnie a kaputelefonon, mert képtelen lett volna érthetően beleszólalni. felrohant a lépcsőn, és belépett lázárervin lakásába, mert bizony, őt kereste. az áldozat kimerülten feküdt az ágyon, de vacskamati érkezése láthatóan feldobta egy cseppet.

pontosan emlékszem a kanapéra, melyre a montmartre egyik sikátorában bukkantunk. hogy az utcára tévedők kedvéért tették oda, vagy lomtalanításkor váltak meg tőle, nem tudtuk eldönteni, mert jóformán semmi baja nem volt, sőt kényelmes és takaros darabnak tűnt. fáradtan elnyúltunk a pirosmintás bútoron, jóízűeket kortyoltunk az illegálisan utcán fogyasztott roséból, melyet bornyitó híján a boulevard de clichy egyik cölöpjén nyitottunk ki. a közeli ablakból házibuli hangjai foszladoztak felénk, egyébként csend volt. a kihalt utcácskát elárasztotta az álmossárga párizsi fény. éjjel két óra lehetett. már legalább nyolc órája értünk a városba, de ekkor éreztem először (és az elkövetkező fél napban talán utoljára), hogy tényleg párizs (párizs!) vesz körül. legszívesebben reggelig a kanapén maradtam volna, hogy bonzsuhrra, biciklicsilingelésre, baguette-ropogásra ébredhessek.

de persze továbbálltunk, hogy a hátralévő pár órában felfedezzünk a városból egy keveset. részben sikeresen: a moulin rouge környékéről felmásztunk a sacré cœur-höz, meglestük a louvre-t, a notre dame-ot, sétáltunk a szajna partján, pár óra alvás után pedig bejártuk a sorbonne környékét. rue-ről boulevard-ra, avenue-ről passage-ra kerestem párizst. vadregényes utcácskákra, rejtélyes átjárókra, hívogató lépcsőházakra, kacér résekre, izgalmas arcokra vágytam, házakat akartam, melyekben szívesen laknék és sütnék palacsintát, teraszokat, ahol  elgondolkodva kávéznék, folyosókat, ahol szívesen dohányoznék (ha). azt szerettem volna, hogy lehengereljen, elcsábítson és táncba vigyen a város, öltöztessen le, rúzsozza ki az ajkaimat, és bizseregjen végig az ereimben. ehelyett  úgy éreztem, mintha fényképek közt sétálnék, és nem találnám azt, amit barthes punctumnak hív: a képnek azt a részét, amelybe kapaszkodni tudok, amely megsebez, megragad, jelent számomra valamit. időnként meglegyintett egy-egy pillanat (macska szaladt át az utcán, elbiciklizett mellettünk egy francia lány parfümillata, magával sodort valamelyik boulevard nappali forgataga), de csak a mintás kanapén tudott feléledni a hangulat, ami párizsról bennem él. a hangulat, ami egyben vágyakozás is. ady, kassák, picasso, vasarely, brassai, bertolucci és sok más számomra kedves alkotó párizsa iránti vágyakozás, áhítozás a forradalmi, a titokzatos, az esztétikus, az elvarázsolt, az egyszerre vad és finom után. szerelem valami távolból inspiráló, látatlanban hömpölygő, művészettel játszó hely iránt, mely oly sokakat vonzott és vonz ma is.

persze, türelmetlen vagyok, mit is vártam húsz órától? talán pont azért nem találtam párizst, mert annyira kerestem, pont azokat a perceket és helyeket kerültem el, melyek meggyőztek volna, és a kanapénál csak véletlenül futottam össze az álmaimmal. így viszont, hogy kielégítetlenül megmaradt, fel is élénkült bennem a párizsábránd és -szerelem. s egyelőre úgy rajonghatok budapestért, hogy még párizs sem volt képes überelni...