záhonyban rostokol a vonat. az előtérben aggódó női hang telefonál, hangosan, csapongva. tamást szólítja, valami igazolásról esik szó. hogy nem fogadták el az egyetemen.

tamás! de hisz az nem lehet! hát mi lesz most? - mondja a nő. semmi. - így tamás, feltehetőleg. hogyhogy semmi? hát én menten infarktust kapok! - a nő. hosszú perceken át siránkozik, hogy megőrül, megüti a guta, elájul, leáll a szíve. istenbizony! esküszik! az infarktus szó számtalanszor elhangzik, de a jópár eskü ellenére szerencsére nem történik semmi. a fontoskodó anyai sajnálkozás eleinte bosszant, együtt érzek tamással, aki valószínűleg nem győzi nyugtatni édesanyját, esetleg türelmetlenül hallgatja a sopánkodást (ő nyilván néhány esti fröccsel meg is oldja magában a problémát). majd, amikor az anyuka beül mellém a kocsiba, menten az ő oldalára billen a sajnálatom. kedves, őszinte falusi néni, szemében ott a házuk kertje és udvara, kakasok, tyúkok, kislibák. az egész bodzaillatú. nagyokat sóhajt. törölgeti bodzaillatú könnyeit. talán magdi néninek hívják, a keze és az orra olyan magdinénis, a szeme és a haja viszont mártihangulatú - mindenképp valami emmes. próbálok a szemébe nézni. nem sikerül: most csakis tamás számít, a fiú, akit valószínűleg akadályok és nehézségek árán taníttatnak, akiért bármit bármikor.

magdimártinéni a csapi állomásig szipog (időnként egészen marikásakat), azt sem látja, hogy már-már ijesztő vérvörös fényben nyugszik le a nap. szólnék neki, de félek, hogy menten infarkust kap. esküszöm.