álmos nap volt a tegnapi. semmittevős, szavakban elfáradós. egész nap lusta fény, kóbor árnyak, díszes félelmekbe burkolt romantika. a vörös függöny mögött fáztak a fák, a túloldalon kilógott a lábad a kockás takaró alól. szerettem volna szabálytalan biztonsággal bélelni a pénteket, de a bőröm utazásra készen hátizsákom alján lapult.

(még aludtál, amikor megéheztem. farmert húztam bőr helyett, fáztam a boltig, bunkó volt az eladó, száraz a zsemle, 4 forint a visszajáró. a pikk szalámi profán íze lecsúszott a torkomon, nem is tudom, megemésztettem-e.)

a második ébredéskor egyedül a lelkem figyelt, elkényelmesedve a csodafotel hajlataiban, pattogatott kukoricát ropogtatva, kólát szürcsölve mellé. dícsérte a szövegírót, azt sajnálta csupán, hogy az ösztöneimet nem vágatta ki a rendező. kimerített a modern őszinteség, tekeregtek a mondatok, megalvadtak az órák, rezgett a telefonom, csörgött a tiéd, ostromolt az érdektelenné pezsdült globalizált külvilág. sms-t írtam, és írtál te is. olyanok voltunk, mint a túlexponált képeken az éjszakai autólámpák piros csíkjai.

a kék metró elszédelgett kőbánya felé, a toldi moziban mexikói dokumentumfilmet vetítettek. szerencsére a sötétben nem láthatta senki, hogy a hátizsákomból rámöltözik a bőröm, légmentesen maga alá ágyazva hiányos forgatókönyveket.