álmomban stoppoltam. mesebeli dimbek-dombok közt, talán a Balaton-felvidék egyik apró falvának határában. hétágra sütött a nap, ennek ellenére a táskámban lapult a fekete kötött pulcsim. úgy látszik, álmomban is előrelátó vagyok, tudtam, hogy estére a takaros sátortetős házikókba bújnak a huncut celsiusok. piros ladaszerűség állt meg a szürke, olvadozó aszfalton. benne ült a sokméter-sokcentis fotótanárom, az a bizonyos hatalmas testben még hatalmasabb lélek fajta. örültünk egymásnak. kérdezte, merre tartok. bármerre - mondtam - itt mindenhol jó.

akár a Művészetek Völgyében, ahol bár céltudatosabban, de folyton otthon éreztem magam.

Pulán barcelónai bácsik színes fémszerkenytyűit kelthettem életre, kezet rázhattam csőnyúlványaikkal, bizalmas viszonyba kerülve a kilincsfülű, kerékarcú lényekkel. a templom mögött ösztöneikkel táncoltak festékbe mártott emberek, a túloldalon pedig két harangozás között Parti Nagy és Kukorelly mondta a magáét. a réten baltazár- és bárkaszín darabok vagy hangzavar. Kispáléktól többet vártam, a Besh o Drom dorombolását a fáradtság egyre vastagabb kényszerzubbonyán keresztül már alig éreztem. szardíniát ettünk a földön ülve, konzervből, zsemlével.
aztán stop. csak akkor vesz fel a néni, ha megmondom, ki beszél a rádióban. fülelek, sajnos nem tudom. nem örül, de elvisz így is.

Kapolcs reggel kaleidoszkóp, este ördöglakat. lerobbant téesz épületben játszottak kortársast a színészek. mi vágódeszkányi velőspirítóst majszoltunk, kávét kerestünk. közben szétfolyt a tömeg, felfértünk a Csigabuszra.

Monostorapátin kevés a Sziámi, halk a Quimby, hangos a Balkán Fanatik. de így is nagyon-nagyon.

Vigántpetenden sajtos-tejfölös-fokhagymás lángos és világzene bohém hollandok kalapja alól.

köszönöm, kedves emberek.