álmomban stoppoltam. mesebeli dimbek-dombok közt, talán a Balaton-felvidék egyik apró falvának határában. hétágra sütött a nap, ennek ellenére a táskámban lapult a fekete kötött pulcsim. úgy látszik, álmomban is előrelátó vagyok, tudtam, hogy estére a takaros sátortetős házikókba bújnak a huncut celsiusok. piros ladaszerűség állt meg a szürke, olvadozó aszfalton. benne ült a sokméter-sokcentis fotótanárom, az a bizonyos hatalmas testben még hatalmasabb lélek fajta. örültünk egymásnak. kérdezte, merre tartok. bármerre - mondtam - itt mindenhol jó.

akár a Művészetek Völgyében, ahol bár céltudatosabban, de folyton otthon éreztem magam.

Pulán barcelónai bácsik színes fémszerkenytyűit kelthettem életre, kezet rázhattam csőnyúlványaikkal, bizalmas viszonyba kerülve a kilincsfülű, kerékarcú lényekkel. a templom mögött ösztöneikkel táncoltak festékbe mártott emberek, a túloldalon pedig két harangozás között Parti Nagy és Kukorelly mondta a magáét. a réten baltazár- és bárkaszín darabok vagy hangzavar. Kispáléktól többet vártam, a Besh o Drom dorombolását a fáradtság egyre vastagabb kényszerzubbonyán keresztül már alig éreztem. szardíniát ettünk a földön ülve, konzervből, zsemlével.
aztán stop. csak akkor vesz fel a néni, ha megmondom, ki beszél a rádióban. fülelek, sajnos nem tudom. nem örül, de elvisz így is.

Kapolcs reggel kaleidoszkóp, este ördöglakat. lerobbant téesz épületben játszottak kortársast a színészek. mi vágódeszkányi velőspirítóst majszoltunk, kávét kerestünk. közben szétfolyt a tömeg, felfértünk a Csigabuszra.

Monostorapátin kevés a Sziámi, halk a Quimby, hangos a Balkán Fanatik. de így is nagyon-nagyon.

Vigántpetenden sajtos-tejfölös-fokhagymás lángos és világzene bohém hollandok kalapja alól.

köszönöm, kedves emberek.

végre! légmozgás, szélvihar. csapódnak az ajtók, ablakok, zúgnak a rések. zuhanyzás után csöpögő hajjal, meztelenül engedtem a huzatos ablak örvénylő vonzásának. megszárított a szél, széjjelfújta összetapadt tincsimet, beköltözött a bőröm alá. bele is szédültem.

vajon milyen világ lenne az, ahol egy nagylétszámú, formális születésnapi rendezvényen a felszólalók ugyanolyan könnyedséggel, lazasággal sorolhatnák fel az ünnepelt baklövéseit, hibáit, mint érdemeit és jótetteit; ahol ugyanolyan nyíltan kritizálhatnák, mint dicsérnék; ahol a jóízű bírálatot barátságos kézfogás követhetné?

homlokom a nem eléggé szélfújta hajamba, több napos városi por a bőrömre, teábavaló mínuszsokfokos jég az ujjamra, hiábavaló hőség a fekete pólómba, cementfoltok a papucsomra, rágógumi a talpamra, macskaszőr a ruhámra, vígasztalásra szoruló barát az ölelésembe, halál a vízbe, óvatlan muslinca a dinnyelébe, falánk darázs a szőkekörtébe, félénk kisgyerek az anyukájához, lepusztult alkoholista a sörösüveghez, öregasszonyok a tarka kendőjükbe, egyesek a földhöz, szakadt kártyalapok egymáshoz, fény az objektívbe, napszemüveg az orromra, én magamra, a világ rám.

tenyerek, áfonyás fagyik, mosolyok, könnyek, billentyűk, kilincsek, tányérok, pénz. mind-mind ragadnak.

legalább hét vonaton ültem a Sorstalanság olvasása közben. a Mátrába vezető utamon kezdtem, és hazafelé fejeztem be. nem is tudom, miért pont ezt a könyvet választottam utitársamként, mindenesetre elég érdekes keretet adott az utóbbi pár napomnak.

a filmet már láttam, úgy 2 évvel ezelőtt, de semmilyen afféle érzés és gondolat nem kavargott bennem a tévé előtt, mint most, lapozgatás közben: megdöbbenés, az őszinteség csodálata, fizikai undor, lelki hányinger, tisztelet és elbizonytalanodás.
a regény irodalmi, valamint művészeti értékét, különlegességét nem vitatom, és nem is szeretném leírni mindazt, amit már sokan megfogalmaztak. inkább azt részletezném, mit bogoztam ki mindebből magamra vonatkoztatva (a következőkben tehát nem az irodalmi műről beszélek).

valószínűleg nem mondok nagyot, ha kijelentem: Köves Gyuri viselkedése, hozzáállása teljesen jelleméből adódik. ez a felismerés két, nagyon általánosan körvonalazott embertípust juttatott eszembe: az életét, életkörülményeit elefogadó, beletörődő és ezért nem stresszelő, mondhatni boldog; valamint a lázadó, nem nyugvó, változtatni akaró természetet. az, hogy ezek közül melyik kerekedik felül, legtöbbször persze helyzetfüggő, de a szituációkat átlagolva talán mégis mindenki besorolható valamelyik csoportba (jajj, a szociológia ártalmai...). ezt a műveletet megpróbáltam elvégezni magamon is. nehéz volt. köztudott, hogy szeretek különcösködni, szeretek belekötni a mindennapos normákba, és szokásokba, de többnyire bárhol képes vagyok jól érzni magam (igaz, nem megyek oda, ahol ezt nem tehetem meg), sőt a borzasztóan ocsmány és embertelen csapi határátkelőben is megtalálom a szépséget.

arra jutottam, nagyléptékben az előbbi nyert, apróságokban pedig az utóbbi. nem lennék képes tüntetni, sztrájkolni, tömegek érdekeit képviselni, és nem én vagyok az, aki kirobbant egy forradalmat, ezzel megváltoztatva a világ menetét, emberek gondolkodásmódját. de szinte mindig igyekszem közvetlen környezetem, s önmagam létjogosultságát megkérdőjelezni, fenntartással fogadni azt, ami 'természetes'.
bízom benne, hogy ez is valami...

amikor a Mátrában élsz négy napig, Szuha és a Gatyás-bérc között két tucat szakkolissal, rengeteget játszol, beszélgetsz, kapsz..

amikor hajnalban elindulsz valakivel felfedezni a környék domborzatát, dolgukra igyekvő vaddisznókat látsz, az orrod előtt kúsznak az erdőbe az első narancsszínű napsugarak, s mire egy álmos fényben úszó rétre érsz, és beleéled magad, hogy eltévedtél, előkerül észak, s nemsokára a faluba vezető út is..
amikor nem mozdul a nap, hosszú faárnyékban élénk sárgák, zöldek, illatok, zörejek és rovarok társaságában nem tudsz elaludni, mert meghallgatni és elmondani fontosabb..

amikor délután nem tudsz elaludni, mert Apa kocsit hajtot énekelnek az udvaron..

amikor az álmosságból tejeskávé és kakaó készül, a pácolt hús pedig felcsúszik a nyársra, s mindenkit körülfoly a füst..
amikor elindulsz a szabadon lebegő értlemiségivé válás rögös útján, segítesz a játszótérről  kiűzni a bürokráciát, majd szavazol arról, hogyan kéne szavazni..
amikor a mátramindszenti órák irreálisan gyorsan telnek, a sör- és borfogyasztás görbe strigulái pedig egyre gyűlnek a hűtőn, mégsincs senki rosszul..
amikor hátak bőre gyűrődik a kezed alatt, majd szinte az összes izmod elveszíti öntudatát..

amikor arra ébredsz, indulni kell, csomaggá válsz Hatvanig, a hátsó ülésen egy puha vállra dőlve hallgatod a Let the Sunshine Int..

amikor Tokajban leszállnak a Hegyalja fesztiválra érkezők, te pedig elsuhansz a tarka sátorbogarak fölött..

még tavaly nyáron eldöntöttem, megtanulok meteorozni. ehhez a nagy döntéshez elég volt egy-két szerda esti hangulat a Tabánon. ilyenkor ugyanis ingyen cirkusz költözik a domboldalra: tam-tam dobosok, buzogányosok, tűznyelők és -köpők, ördögbotosok, meteorozók, diabolózók, karikások és egyéb színes népek mozognak, tekernek, tekerednek szabály szerint és össze-vissza. itt láttam először meteort, valódi nevén poi-t, ami két darab kötélre erősített nehezékből (pl. teniszlabda) áll, és a centrifugális erő alapján játszítható. ez a zsonglőrcucc eredetileg Kelet játéka volt (a wiki Új Zélandra hivatkozik, de Kína, és India említése is előfordul helyenként), és egyes harcművészetekben is fellelhető hasonló pörgettyű.

a megtanulás project gyakorlati megvalósítása viszont egészen mostanáig húzódott. a Könyvhét alatt sikerült beszereznem egy fehér-piros teniszlabdás-szalagos meteort. mióta hazaköltöztem a kollégiumból, hosszú zokniba rejtettem a szalagos poi-t, hogy kevésbé gabalyodjon, és szorgosan gyakorolgatok | verem fejbe az érdeklődő macskát, gyártom a kék-zöld foltokat különböző testrészeimen.

a folyamat elképzeléséhez fontos tudni rólam, hogy nem vagyok a legjobb mozgáskoordinációból. sőt. de eldöntöttem, hogy ha már a néptánc, a bicikli, és egyéb egyensúlyozást, mozgolódást igénylő tevékenységek elsajátítása nem sikeredett maradéktalanul, a meteorozást csakazértis profizmusra viszem, elvégre valahogy úszni és görkorizni is megtanultam... ezért, mivel lendületből képtelen vagyok egy-egy trükköt megoldani, mindig gondolatban rakom össze a mozdulatokat. gyakorlás közben leginkább számolom az ütemet és igyekszem megérteni, merrefelé is tekerjem a csuklóm, és mennyire. a módszerhez hozzátartozik, hogy minden siker után belovagolok apuék dolgozószobájába, hogy megmutassam, mire jöttem rá. így történt ez ma este is, amikoris sikerült összeraknom a hullám algoritmusát, és nagy boldogan tekertem apunak, aki óvva intett: le fogom verni a teáját az asztalról. dehogy fogom, mondtam én, a kisokos, nem olyan hosszú az a meteor...

...amolyan béta verzióként, hosszas dizájnolgatást, és babusgatást követően. jipp!

béta, mert mindig találok rajta valami átalakítandót, ráadásul csak ma derült ki számomra, hogy a gondosan kikevert (vagy inkább kikódolt) színeim teljesen másképp festenek a közönséges monitoron illetve a laptop képernyőjén. jelentem, az utóbbin szebbek.

első bejegyzésnek ez is megteszi.


update: úgy tűnik, explorerben kicsit elcsúsznak az oldal egyes részei, egyelőre nem tudom, mi okozza, de rajta vagyok az ügyön. tanulság: használjunk laptopot és mozillát (: